A Telltale, The Walking Dead játéksorozata folytatódik, hogy lenyűgözzön minket. Az első epizód vége után pár hónappal járunk. Hőseinket – a túlélők – az idegbaj kerülgeti és ráadásképpen kezdenek kifogyni élelmiszer tartalékukból. Az előző rész óta szereztek egy új barátot, aki a légierőnél dolgozott és így el tudta látni barátainkat fejadagokkal, de sajnos már ezek is kifogyóban vannak. A helyzet folyamatosan romlik. Egyre távolabb és távolabb kell merészkedniük táboruktól – ami biztonságot jelent ugyan, de ezzel együtt a biztos éhhalált is – annak reményében, hogy találnak valamit ami elcsendesíti gyomrukat legalább egy kis időre.
Az egyik ilyen „felderítés” alkalmával Lee és társai sikolyt hallanak az erdőben és nekierednek kideríteni, honnan jöhetett. Gyorsan rá is akadnak egy csapat túlélőre. Egyikőjük (egy férfi) egy medvecsapda fogságába esett – a csapda kioldóját eltávolították – és a helyzetet fokozandó, Lee csapatán kívül a zombik is felfigyeltek a sikolyra. Lee-nek két választása van: megpróbálja széttörni a közel elpusztíthatatlan medvecsapdát, vagy levágja a férfi lábát.
Ez csak az első döntés a sok közül, amit az epizód során meg kell majd hoznunk, de mindegyik különböző és brutális kimenetelt jósol. Csakúgy mint az „Egy új nap” esetében, most is lenyűgözött a döntéshelyzetek – súlyos és kevésbé súlyos – száma, amit a Telltale belesűrített a történetbe.
Eldönteni, hogy levágjuk-e egy ember lábát egy kétségbeesett helyzetben annak érdekében, hogy megmentsük, nyilvánvalóan egy elég nagy döntés, de választani aközött, hogy hazudjunk vagy igazat mondjunk egy barátunknak, vagy kiválasztani hogy ki kaphat élelmet aznap és ki nem, további érdekes helyzeteket szül. Van néhány következetlenség a rendszerben, – néha a Telltale azonnal meg akarja mutatni munkád gyümölcseit, csak azért, hogy egy gyakorlatilag előre eldöntött „találkozás” alkalmával a szereplők döntéseid után rögtön kikérdezzenek szándékaidról – de általában minden döntés egy teljesen egyéni történet kialakításának megtestesítését szolgálja.
A második rész a gyors döntések meghozatalának fontosságát tartja szem előtt. Gyakran találjuk magunkat olyan szituációkban, amikor néhány igen nehéz döntés közül kell választanunk. A pokolba is, vannak pillanatok, amikor teljesen megdermedünk és totálisan képtelenek vagyunk eldönteni, hogy a két rossz közül melyik a kevésbé rossz. Folyamatosan egyedülálló visszajelzéseket kapunk, amit eddig soha, egyetlen játéknál sem tapasztalhattunk és miután „vége az egésznek” csak lélegzet-visszafolytva állunk.
Még mindig le vagyok döbbenve, mennyire nagyszerű a Telltale új játék-sorozata. A játékmenet feszült, a sztori egyre jobb, a vizuális stílustól pedig eldobom az agyam. Már éhezem a következő részt.
A Telltale új játéka (Készült egy regény, amiből készült egy sorozat, amiből készült egy játék…)
Egy nagyszerű regény, egy sikersorozat és egy „függőséget okozó” játék. Kész sikersztori. A Telltale már többször próbált a médiából adaptálni, amik vagy sikerrel, vagy kudarccal végződtek. Jurassic Park? Valami siker féle. Vissza a jövőbe? Kudarc. Sam & Max? Siker. Lényeg a lényeg, a Telltale teljesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy kedvenc képregényeinket, filmjeinket, sorozatainkat életre keltse. Az „átlag” miatt viszont kicsit szkeptikus voltam a játékkal kapcsolatban.
Mivel egy öt epizódból álló játékról beszélünk, ezért az összegző értékelést a végére hagyom.
1. rész: Egy új nap
Ahelyett, hogy Rick Grimes-ot és enyhén ellenszenves barátaiból álló csürhéjét követnénk, a Telltale úgy döntött, hogy kiagyal néhány új hősfigurát a játékba. És belép a történetbe Lee Everett, egy elítélt gyilkos (bonyolult), aki megszabadul a bilincs fogságából „hála” egy hullának, aki bekacsázik a rendőrautó elé, ami a börtönbe szállítaná. Néhány montázs az autóbaleset utáni ébredezésről, emlékképek, menekülő emberek. Már sejthetjük, hogy a zombi apokalipszis pillanatokon belül kezdetét veszi.
Mire Lee magához tér, az őt szállító rendőr már zombivá változott. Nem kellett sokat várni az első élőhalottra (király)! Miután Lee cipóra veri a zombi-rendőr fejét, eljut egy közeli – tipikus amerikai kertvárosi – házhoz és találkozik egy kislánnyal (Clemetine), akinek a szülei, nos… vakációznak. És „biztosan” visszajönnek érte. Everett a szárnyai alá veszi és neki áll, hogy segítséget, élelmet, vizet és menedéket találjon a húsra éhes szörnyetegek elől, akik a társadalom falait próbálják szétverni.
A Walking Dead első része megadja a játék alaphangulatát (hozzáteszem nagyon ügyesen és jól), kiszolgálja mindenki igényét. A regény rajongóiét, a sorozat rajongóiét és azokét, akik nem foglalkoztak egyikkel sem. Nagyon jól vegyítik a klasszikus, Telltale-től megszokott point-and-click játékmódot és a Jurassic Park akció alapú játékmenetét. Míg az utóbbinál az volt az érzésünk, hogy egy filmet irányítunk játék helyett, a Walking Dead esetében úgy érezheted magad, hogy te vagy Lee Everett. Te irányítod minden mozdulatát. Igaz az akciók kezelése szokatlan, nem túl „ortodox” módon történik, de mindezt olyan ügyesen, hogy az egész sokkal realisztikusabbnak hat, ami Lee Everett-et egy átlagos fickóvá változtatja és nem az akciójátékokból megszokott, semmiből előtűnt, mindenre képes akcióhős figurát kapjuk.
Lee-nek nem csak mozdulatait irányítjuk, hanem döntéseit is. Különböző okokból, időről-időre fontos döntéshelyzetek elé vagyunk állítva, ami körülöttünk lévő emberek életét is befolyásolja. Ezen döntéseknek más-más súlya van a történet során. Van ami „csak” a túlélők véleményét alakítja rólunk (interaktív dialógok), míg más döntéseink az egyik karakter halálát és a másik életben maradását eredményezi. Tényleg úgy érezhetjük, hogy a játék egész világát irányítjuk. Továbbmegyek, az első rész végén kapunk egy kis előzetest a következő epizódból, ami betekintést enged „a döntéseink által előidézett jövőbe”.
Persze volt néhány kifogásolni való a grafikában és volt néhány probléma a hanggal, mint általában a Telltale játékoknál, de egy szó, mint száz, hihetetlenül lenyűgözött az első rész.
