A fiatal generáció tagja vagyok, így személyes élményem természetesen nincs sem az aranycsapatról, sem magáról Puskás Ferenc játékáról. Kisebb koromban, mikor apám révén kezdtem megszeretni a labdarúgást, elsődlegesen az ő anekdotái, visszaemlékezései során pillanthattam bele a magyar futball hőskorába. Később aztán kiválasztottam kedvenc csapatomat (mely választásban Puskásnak nagy szerepe volt) és elkezdtem önállóan is futballrajongó lenni. Így kezdődött egy olyan kötődés a világ legnépszerűbb játéka iránt, ami minden bizonnyal az életem végéig kitart.
Puskás Ferenc halálának hatodik évfordulója az elmúlt hetekben, november 17-én volt. A most következő pár sorban róla szeretnék megemlékezni és arról, ahogy én látom őt.
Jóbarátok
Apám kissrác koromban sokat mesélt az aranycsapatról, s annak legendás játékosairól és az ő történeteikről. Ezek legtöbbje valószínűleg szájhagyomány útján terjedt az emberek között az évek során, s jutott el így sok tíz évet felölelve hozzám is. Most pedig én próbálok emlékezni és leírni párat, hogy így állítsak emléket Puskás Ferencnek.
Egy történet szerint az egyik edzés végén Puskás fogadott a csapattársaival abban, hogy eltalálja-e a felső lécet egymás után 11-szer a tizenhatos vonaláról. A lényeg persze ebben az esetben a szórakozás volt, de állítólag megnyerte a fogadást. Természetesen mi fiatalok könnyen mondhatnánk egy ilyen a sztorira, hogy vagy igaz, vagy nem. Szerintem a lényeg azonban nem az igazság mikéntje, hanem a sztori puszta léte, hiszen már maga ez igazolja a főhős nagyságát. Gondoljunk csak bele, melyik futballistáról keringenek manapság ilyen vagy akár ehhez hasonló történetek?
Egy másik elbeszélés szerint, amikor Puskás a Real Madridba igazolt köztudottan túlsúllyal érkezett a csapathoz. A csapat akkori nagyágyúja Alfredo Di Stéfano nem értette minek hoznak a Realba egy túlsúlyos, a pályája csúcsán (állítólag) már túl lévő játékost, mint esetleges erősítés. Puskás állítólag az első bevetésén csak annyit mondott Di Stéfanonak: „Csak menj a tizenhatos és a tizenegyes pont közé és kapod a labdát”. Ez a mérkőzésen háromszor megtörtént, és Di Stéfano mesterhármasával nyert a Madrid. Ennyi kellett Alfredonak, hogy megértse milyen játékossal gazdagodott a csapat, s a képlet ettől fogva már fordítva is működött. Puskás a spanyol bajnokságban 179 meccsen 159 gólt szerzet, a BEK-ben pedig 39 mérkőzésen 35-ször talált be (nem mellesleg nagyon jó barátságot kötött Di Stéfanóval). Mindmáig ő az egyetlen játékos, aki 4 gólt szerzet egy BEK\BL döntőn (1960-ban az Eintrach Frankfurt elleni 7:3 alkalmával). Emellett magyarországi pályafutásával kapcsolatban is beszédesek a számok: 349 meccsen 358 gól, az 1947/48-as bajnokságban 32 mérkőzésen 50 találat (ami máig megdönthetetlen rekord), a válogatottban pedig 85/84-es találkozó/gól mutató. Félreértés ne essék a sok adat láttán, nem számháborút akarok indítani, csak megmutatni azt, hogy a világ labdarúgásában az elmúlt 20 évben csak két olyan játékos van, aki vetekedhetik ezekkel a mutatókkal. A ma már sokak által a valaha volt legjobbnak tartott (bár szerintem ilyet talán egy játékosról sem lehet/szabad kijelenteni) Lionel Messi és az ő nagy versenytársa CR7, az az Cristiano Ronaldo.
Bár tudom, hogy a labdarúgás rengeteget változott, a tudás és a korszakos zsenialitás nem, így az összehasonlítás szerintem megállja a helyét. Puskás a legnagyobbak egyike volt és ezt nem csak mi magyarok, hanem az egész világ így gondolja. A mai magyar futball helyzete persze olyan amilyen. Ma nincsenek Puskások, Kocsisok, Cziborok. De a múltból építkezni lehet és kell is. Ápolni a bálványok emlékét, hogy azok továbbra is bálványok maradhassanak. A leírt két történet csak töredéke annak, ami Puskásról kering és valószínűleg minden idősebb fociszeretőnek megvan a maga kis Öcsi sztorija. De ezeken a történeteken keresztül is tükröződik micsoda játékos húzódott meg a leghíresebb magyar név mögött.
Befejezésképp azonban egy olyan gondolat jön Puskásról, ami azt mutatja meg, hogy milyen ember is volt valójában: édesapám tehát a sok egyéb mellett azt is említette róla, hogy bármekkora sztár volt már a világ labdarúgásában, bárhány ezer ember előtt játszott, és bármennyi gólt is lőtt a világ legjobb klubjainak hálójába, ha gyerekeket látott focizni az utcán minding odament hozzájuk és beállt közéjük játszani. Mi mást is tehetett volna…
Végéhez ért a vámpíros romantika. A Breaking Dawn 2. vagyis a Hajnalhasadás 2 – dik része eljutott Magyarországra is. Van, aki szerelmes lett az Alkonyat sorozat szülte illúzióba, mások számára csupán nevetség tárgya. A helyzet nem csak Magyarországon alakult így. De miért is szeretjük?
The Twilight Saga
Stephenie Meyer a New York Times toplistáján hetekig szereplő sorozatának első kötete Alkonyat címmel 2005-ben jelent meg. A következő években követte az Újhold – New Moon, a Napfogyatkozás – Eclipse, és végül a befejező rész Hajnalhasadás 1. és 2. – Breaking Dawn 1. 2. címmel, amit Amerikában megjelenési bulikkal vártak, és órákkal a könyvesboltok nyitása előtt sorakoztak a rajongók, hogy minél előbb kezükbe tarthassák a kötetet. Magyarországon, aki tehette, már angolul is elolvasta, hisz nem tudták kivárni a magyar fordítás megjelenését. A sorozat filmes változatát a Summit Entertainment a 2008-as év elején forgatni kezdett. Angliai rádiók Twilight Hours címmel a sorozat betétdalait játsszák.
Örökké
Az örökké tartó szerelem számunka véget ért. E hónapban hozzánk is elérkezett a vámpíros sorozat befejező része, ami talán az eddig elért legnagyobb sikert aratta.
A nézők hozzáállása nem igazán változott a kötetekhez ill. az előző (film) részekhez képest. Nyugodtan kimondhatjuk: a vámpíros romantikát a néző vagy nagyon nem szereti, vagy fanatikus rajongóvá válik. A Hajnalhasadás 2. annyival különbözik az előzőektől, hogy kedvez, és nézhetővé teszi az Edwardba, vagy épp Jacobba szerelmes tini lányokat moziba kísérő fiúk számára is. Nem kell félniük, hogy elalszanak a csöpögős romantikától, inkább egy egyszer megnézhető filmre számíthatnak. Harc és az óriási poénok is megjelennek a filmvásznon, nem beszélve arról, hogy Bellának feltűnően jól áll az átváltozás.
Igaz, egyes jeleneteknél annyira eldurvulnak a poénok, hogy azt hihetnénk: a film paródiáját nézzük, viszont a rajongók többnyire, ezt nem veszik észre, esetleg akkor, ha már harmadszorra nézik. „Én nem nézem meg többször, mert félek, annyira magával ragad az illúzió, hogy többé nem tudnék a valóságban élni.” Ne áltassuk magunkat. Szépség, gazdagság, s ember feletti összetartás, véráramlatokat behálózó szeretet. Ezeket, mi a valóságban, ha érezzük is, nem merjük kimutatni, mert félünk, nevetség tárgyává leszünk.
Tehát a Hajnalhasadás 2. a lehető legtöbbnél is többet hozott ki a könyvből, s magából a Twilight Saga sorozatból. Olyan színesre sikerült, hogy az érzelem világ legszínesebb skáláját váltja ki a nézőből. Harc által szült izgalom, hogy minél szélesebb kör számára élvezhető legyen, könnyek és nevetés, szokásos dráma a szokásosnál kicsit több szenvedéllyel, és a csattanó, egy váratlan pillanat alatti változás.
Tehát Breaking Dawn 2. része a sorozat rajongói számára libabőrt és remegést biztosít elejétől a legvégéig, a „nem szeretőknek” pedig egyszeri kibírhatóságot.
Egy-két nap és ebben az évben is elérkezik a December. Az időjárás is egyre inkább azt sugallja, vége az ősznek, a hajnali fagyok pedig már előrevetítik a téli hideg, csípős, didergős napokat. S bár tudom, sok embernek ez az időszak a letörtség, kedvtelenség állapotát hozza el, nekem az első gondolatom az volt, hogy ‘jajj de jó, nemsokára itt a karácsony’.
Persze a bevásárlóközpontok már jóformán akkor elkezdik felrakni a karácsonyi dekorációt, amikor még javában érezzük a napsugarak melegét, de az igazi ünnepi hangulat akkor még sehol sincs. Majd vagy fokozatosan, vagy hirtelen elkezd lekúszni a higanyszál a kültéri hőmérőkben és egyre hitelesebbé válnak az előbb említett hipermarketekben és plázákban integető mikulások és felaggatott dekoranyagok, és óhatatlanul elkezdődik a hangolódás a karácsonyra.
Így történt ez a budapesti Vörösmarty téren is, ahol november 16-án kezdetét vette a 14. Budapesti Karácsonyi Vásár. Igazi ünnepi hangulatba esik itt az ember egyik pillanatról a másikra, már abban a pillanatban, ahogy meglátja a hatalmas kivilágított fenyőfát. Aztán meghallja a jól ismert karácsonyi dallamokat, és azon kapja magát, hogy már dúdolja is magában, miközben céltalanul bolyong a különböző kézműves termékeket kiállító bódék között, megcsodálva a szebbnél szebb iparművészeti remekeket. Szinte álmodozva jár-kel itt mindenki, látni a szemekben az elmélázó gondolatokat, ahogy lélekben már maguk elé képzelik a meleg szobát, a szentestén összegyűlő családot, az ünnepi vacsorát. Ha pedig már azon kapják magukat, hogy a sokadik körüket róják le így ábrándozva a standok között, hirtelen feleszmélnek ebből az áhitatból és megcsapja orrukat a gőzölgő forró italok és finomabbnál finomabb ételek illata. Ekkor pedig már végképp nem tud ellenállni ezeknek a csábításoknak. Itt megtalálhatja mindenki a számára legmegfelelőbb melegítő italt. Megtalálhatóak itt a listán a különféle ízű puncsok, forralt borok, forró csokoládék, kávékülönlegességek és természetesen a magyar ember legtradicionálisabb testhőjavító itala a pálinka. Ha valaki pedig megéhezett volna időközben akkor szintén nem kell kétségbeesnie, mert bőségesen jóllakhat az ételstandokon kínált tradicionális magyar fogásokkal és az édességes pultokon sorakozó süteményekkel, kürtőskaláccsal, zsanna-mannával.
És természetesen a programokban sem fukarkodtak a szervezők. Naponta 17-20 óráig várják a látogatókat (kicsiket és nagyokat egyaránt) a színpad elé a különböző zenei stílusokat képviselő művészek, táncosok, bábelőadások, énekmondók. A legkisebbekre is gondoltak, hiszen a szeretettel várják a pedagógusok a gyerekeket, fűtött sátorban, különböző programokkal, kézműves foglalkozásokkal, játszóházzal ráadásul mindezt térítésmentesen, hétköznapokon 14-18 óráig, hétvégén 10-13 valamint 16 és 19 óra között. Ráadásul még a finn Mikulás is látogatását teszi a forgatagban december 6-án 15-16 óra között.
Mindent egybevetve tehát azok, akik még nem érzik át igazán a közelgő karácsony hangulatát, mindenképp szánjanak legalább egy délutánt rá, hogy elmerüljenek a 14. Budapesti Karácsonyi Vásár ünnepi forgatagában. Remek családi, baráti program, sőt mi több, kimondottan alkalmas romantikus randihelynek is. Szóval téli kabátokat, sapkát, sálat, kesztyűt elő és irány a Vörösmarty tér!
Ahhoz már hozzá lehetett szokni, hogy a reality show-k az elnevezésükkel szemben vajmi keveset tesznek a valóság megismerése érdekében. Azon se lehet meglepődni, hogy amit bemutatnak a műsor keretei között, az ugyan – jó esetben – a manipulálatlan valóság, azonban ez közelében sincs annak, amiben a nézők többsége él. Többek között a VivaTv nagyobb reklámkampánnyal felfuttatott új programja is csak ezt az irányt folytatja.
A stáb a tanyáncímű műsorban öt fiatal, egy kivételével zenész tölt el pár hetet egy telekre bezárva, a gazda feladatainak és büntetéseinek engedelmeskedve. Általában ügyetlenkedések és megmosolyogtató pillanatok származnak abból, ahogyan az ilyen-olyan nimbusszal bíró srácoknak a szokatlan helyzetekkel kell megküzdeniük, amelyek ismeretlenek azok számára, akik nem dolgoztak gazdaságban. Ennyiből sejthető, hogy a többi reality-hez hasonlóan nagyon könnyed szórakozást tud adni ez a széria is, amelyeknek az ócsárolása már közhelyszámba megy, bár még mindig vezetni tudják a nézettségi listákat. Ezért csak néhány jelenségre szeretném ezzel kapcsolatban felhívni a figyelmet. Az egyik annak az abszurditása, hogy a médiában azért vonzza egy tevékenység a nézők figyelmét, mert azt ismert személyek végzik: ez vitte sikerre a két népszerű kereskedelmi csatorna vacsorás műsorait is. Befizetnék arra, hogy érdekelne-e valakit egy olyan műsor, ahol átlagemberek főznek egymásnak vagy tanyasiak végzik a mindennapos teendőiket, olyanok, akik nem bírnak sajátos image-dzsel, és valószínűleg nem tudnak fesztelenül viselkedni kamera előtt. Úgy tűnik, hogy a nagyobb nyilvánosság szinte csak akkor érdeklődik a hétköznapi személyek, így gyakorlatilag a saját tagjai iránt, ha különleges helyzetekben – például tehetségkutató, párkereső – jelennek meg. Arra a következtetésre se nehéz jutni, hogy ezekben a műsorokban az izgalmas, vicces helyzetek mindig felülírják a valóság bemutatását – mint amire például a dokumentum- és tudományos filmek törekednek – és sokkal jellemzőbbek a mesterségesen előállított helyszínek és viszonyok, mint a hétköznapiak. Ha azt nézzük, hogy átvitt értelemben milyen állításokat tesznek ezek a műsorok a bennük megjelenő világról, akkor arról is lehetne beszélni, hogy ál-valóságokat teremtenek meg – olyan üveggömböket, amelyeknek a mechanizmusai nem működnek a nagy testvér háza vagy a momentán vendégeket fogadó tanya határain túl.
Fel lehetne vetni még sokféle kérdést ezekkel a műsorokkal kapcsolatban, például a pszichológia, az esztétika vagy a marketing oldaláról, vagy azt is, hogy mennyire viselkedhetnek természetesen a szereplők úgy, hogy minimum egy stáb figyeli őket, de most csak egy pozitív példa következne arra, hogy nem feltétlenül „sekély e kéj”, amit egy valóságshow nyújthat. A régebben egy alapvetően tudományos csatornán vetített Készételek pokla című műsorban brit fiatalok kerülnek el olyan helyszínekre Délkelet-Ázsiában, ahol a nyugati világba importált élelmiszereket készítik el. Ők is feladatokat kapnak, a mindennapos munkálatokban kell részt venniük ilyen-olyan formában. Első blikkre nem is nagy a kontraszt VivaTv műsorához képest, azonban néhány epizód megtekintése után feltűnnek a különbségek.
A tanyai műsor könnyed feladataihoz mérve a Készételekben valóban megterhelő és/vagy gyomorforgató munkákat kell elvégezniük a szereplőknek, akik egyébként nem bírnak olyan megérdemelt vagy érdem nélküli hírnévvel, mint a magyar sorozat szereplői. Csak az átlagos angol (iskolázottabb) fiatalokat testesítik meg, tehát az ő esetükben nem építettek a hírnevükre és az image-ükre a széria készítői. Viszont a legfontosabb különbség abban található, hogy hogyan ábrázolják a valóságukat. A stáb a tanyán-ban igen sztereotip és úgy gondolom, idealizált színezetet kap a helyszín: fehér inget, fekete mellényt viselnek a tanyasi fiuk, szalmaágyat adnak a vendégeknek, és gépesítésnek gyakorlatilag a nyomát se lehet látni a birtokon. A Készételekben nemhogy ezzel a „megszépítéssel” nem lehet találkozni, hanem pontosan ennek az ellentéte jellemző: naturalista módon vágják a nézők képébe, hogy milyen körülmények között készítik el az áruházak polcain található ételeket. Míg a Viván egyfajta globalizációtól mentes – szerintem ritkaságnak számító – állapotában mutatják be a vidéki életet, addig a Készételek a globalizációnak azt az oldalát tárja a nézők elé, amivel véleményem szerint a társadalom többsége nem foglalkozik és amit finoman szólva az olcsó munkaerő felhasználásának, markánsabban kizsákmányolásnak lehet nevezni. Így ez a műsor nemcsak show-ként funkcionál, hanem a részvevőit és a nézőket is hozzásegíti annak a globalizációnak a megismeréséhez, ami szerintem megkerülhetetlen manapság. Nekem ez a műsor bizonyította be, hogy egy reality show nemcsak a műsorszünetekben megjelenő reklámok megrendelőinek az üzleti érdekeit szolgálhatja, hanem azt is, amit kulturális vagy közérdeknek lehet nevezni.
A képek az sg.hu és a locksleynet.com oldalakról származnak.
2012 őszén eljött az Alkonyat sorozat utolsó részének a mozis debütálása is. Nem tervezem, hogy részletesebb elemzésekbe bonyolódjak, mivel mindegyik részt csak egyszer láttam, és azokat sem önszántamból. Jó, ennyit a vicc részéről.
A párommal Pécsett tekintettük meg a filmet, nélküle szerintem még a mozi közelébe se mentem volna és nem csak azért, mert a pécsi buszon több tíz év körüli lánycsapat sivalkodott az anyjuk társaságában. Pár furcsa beszélgetésbe hallgathattam bele. Igazából nem is kellett nagyon kagylóznom, mert szerintem egész Pécs hallotta.
– Te, Kriszti (nem vagyok biztos a névben, csak kitaláltam a történet hihetősége érdekében) be tudja nyelni a gép az ujjunkat? – kérdezte a barátnőjét a lyukasztó gép előtt, miközben húsz ember várakozott felszállásra.
A plázában megkérdeztem Lucát, hogy ő is ilyen volt-e, néhány évvel ezelőtt. Huncut mosoly kíséretében elterelte a témát, és beálltunk a sorba az előre megváltott jegyekért.
A plázában szerintem a karácsonyi őrületnél is nagyobb forgalmat bonyolíthattak le azokban a napokban a boltok. Az éttermeknél minden helyen tizenéves lányok ültek, és diskuráltak a filmekről, könyvekről és hogy mit keresek egyedül fiú létemre a filmen. Néhányan arról sugdolóztak, lehet hogy én is a cuki vámpírokat, és az édi-bédi farkasokat akarom megcsodálni.
Hát tévednek, én egy jó cikket szerettem volna írni. De hogy a filmről is essen néhány szó: Luca, a színpad a tiéd! (A pénzt majd megfelezzük.)
„Egyik felem megkönnyebbült, míg a másik részem gyászol. Vége a sikerszérianak. Vége a romantikus perceknek. Véget ért a Twilight saga. Tegnap a párommal elmentünk a moziba és megnéztük a Breaking Dawn part 2-t. Talán mondhatom saját magamra, hogy rajongó. Elbűvölt Meyer csodavilága. A filmek folyamatosan fejlődtek. Egyre szebbek és modernebbek lettek, sőt a színészi játékban is fejlődést fedezhetünk fel. Az első rész egy kicsit satnya, nekem túl fakó, a második már egy fokkal jobb. A New Moon barna-okker színösszeállítása valami csodálatos! Aztán jött az Eclipse – Napfogyatkozás. A harmadik rész még jobban tetszett, mint az első kettő. Izgalmas, megható fordulatokkal teli. Én olvastam az összes részt könyvben is, de még így is tudtak nekem meglepetést okozni az alkotók. Végül jött a nagy finálé. A Breaking Dawn – Hajnalhasadás című kötete adaptációját a készítők ketté szedték. Persze, csak is a nagyobb bevétel miatt, de attól még nekünk is jót tettek, hiszen két rész mindig jobb, mint egy. ”
Bár tudom, hogy a labdarúgás rengeteget változott, a tudás és a korszakos zsenialitás nem, így az összehasonlítás szerintem megállja a helyét. Puskás a legnagyobbak egyike volt és ezt nem csak mi magyarok, hanem az egész világ így gondolja. A mai magyar futball helyzete persze olyan amilyen. Ma nincsenek Puskások, Kocsisok, Cziborok. De a múltból építkezni lehet és kell is. Ápolni a bálványok emlékét, hogy azok továbbra is bálványok maradhassanak. A leírt két történet csak töredéke annak, ami Puskásról kering és valószínűleg minden idősebb fociszeretőnek megvan a maga kis Öcsi sztorija. De ezeken a történeteken keresztül is tükröződik micsoda játékos húzódott meg a leghíresebb magyar név mögött. 
