A tested tömegének csak 1-3 %-át teszi ki, mégis a belélegzett oxigén 20%-át felhasználja. Mi az? Az agyad. És íme még tíz dolog, amit nem tudtál az agyról.
Az agynak folyamatos oxigénellátásra van szüksége. Akár 10 percnyi oxigén veszteség is jelentős neurológiai kárt okozhat. Hideg vízben ez az idő hosszabb. Egyes esetekben a hideg vízben fuldokló áldozatok 40 percnyi oxigénhiány után sem szenvedtek maradandó agykárosodást.
Agyunk teljes vérmennyiségünk ötödét használja. Minderre azért van szüksége, hogy lépést tudjon tartani a neuronok metabolikus igényeivel. A vér szállítja a szükséges glükózt az agyba és természetesen az oxigént is.
Az agyad nem érez fájdalmat. Nincsenek olyan idegeink, amik az agy fájdalmát regisztrálnák. Emiatt az idegsebészek fájdalom okozása nélkül tudják műteni a páciens agyát, akár altatás és érzéstelenítés nélkül, ennek köszönhetően a betegek visszajelzést adhatnak az orvosnak, ami segít az agy egyes területeinek azonosításában (pl. beszédközpont, látóközpont).
A cerebellum – vagy ismertebb nevén a kisagy – súlya körülbelül 150 gramm. A cerebellum agyunk hátsó, alsó részén található. Testtartásunkért és az akaratlagos mozgásokért (sétálás, futás, stb…) felelős, valamint a szaglásban is szerepet tölt be. Két féltekéből áll a kisagy is, de az agy többi részével ellentétben a féltekék a test azonos oldalon elhelyezkedő izomzatának mozgásait kontrollálják.
Egy átlagos emberi agy súlya körülbelül 1.4 kg. Albert Einstein agya valószínűleg kisebb volt, mint a tiéd, hiszen ő alacsonyabb is volt az átlagnál. Van egy általános összefüggés testméret és agyunk mérete között.
Egy elefánt agya hatalmas, nagyjából hatszor akkora, mint egy emberi agy. Ennek ellenére a testmérethez viszonyítva, az embernek van a legnagyobb agya. Míg az ember agya testsúlyának átlag 2%-át teszi ki, a macskáé súlyának mintegy 1%-át.
„Egy elefánt agya hatalmas, nagyjából hatszor akkora, mint egy emberi agy.”
Agyunkban körülbelül 161.000 km ér található, ami azt jelenti, hogy ha egymásután raknánk őket (elég beteg gondolat), több mint négyszer körbeérnék a Földet.
Ha átlagos méretű agyad van, akkor közel 100 milliárd(!) neuron található benne. Ami igen megnyugtató, ha a következő pontot elolvasod.
Naponta körülbelül 85.000 agykérgi neuron hal el az agyban. Szerencsére mindez észrevétlenül tűnik, hála a neuronok magas számának (lásd feljebb), így a napi 85.000 neuron három év alatt a teljes neuron mennyiség 1%-át jelenti. Óh, és mi van még itt?!
A legfrissebb kutatások szerint agyunk egész életünk során folyamatosan termeli az új neuronokat.
A „tolmács” egy igen dolgos rendszer. Gazzaniga észrevette, hogy a „tolmács” még az emocionális területeken is aktív, próbálja megmagyarázni a hangulat változásokat. Az egyik páciens jobb agyféltekéjében negatív hangulatot váltott ki Gazzaniga, egy ijesztő tűzvédelmi oktatófilm segítségével, amiben egy férfit a tűzbe kényszerítenek. Amikor megkérdezte a pácienst, hogy mit látott azt felelte: „Nem igazán tudom mit láttam, talán csak egy fehér villanást.” Amikor azonban azt kérdezték tőle, hogy kiváltott-e benne valamilyen érzelmi reakciót, így felelt: „Nem igazán tudom, hogy miért, de mintha félnék. Idegesnek érzem magam. Talán nem szeretem ezt a szobát vagy önt doktor úr.” Ezután a páciens az orvosasszisztenshez fordult és azt mondta: „Tudom, hogy kedvelem Dr. Gazzaniga-t, de most, ebben a pillanatban valamiért félek tőle.” Érzelmi reakciót váltott ki a videó nála, de nem tudta, hogy mi okozta.
A bal agyféltekének kellett volna megmagyaráznia, hogy mi okozta a félelem érzetet. Amit azonban a bal agyfélteke érzékelt az csak annyi volt, hogy a szobában ülök vele szemben és kérdéseket teszek fel. Az első „van értelme” magyarázat megérkezett a bal agyféltekétől, ami az volt, hogy Dr. Gazzaniga ijesztette meg. Megpróbálkoztak egy másik érzelem kiváltásával is. Az eredmény hasonló volt. Egy vicces képet mutattak neki, amin elkezdett nevetni. Amikor azonban megkérdezték, hogy mit látott és miért nevet, azt felelte, hogy nem látott semmit, de nagyon viccesek a gépek amiket bent lát a szobában.
Ezt csinálja az agyunk egész nap. Információkat gyűjt az agy különböző részeiből és környezetünkből, majd szintetizálja azokat és egy kerek történetté alakítja. Az igazság nagyszerű dolog, de nem fontos. A bal agyfélteke rögtönzi a kimaradt részeket.
Tudatos élményeink menet közben alakulnak ki, amíg agyunk a folyamatosan beérkező információkra reagál, potenciális cselekvési megnyilvánulásokat számol, és lefuttatja a reakciókat.
Mindeközben nem hallunk ezernyi hangot a fejünkben, a tudatunk könnyen és természetesen folyik át egyik pillanatból a másikba, egy egységes, összefüggő történettel. A „tolmács” rendszert csak akkor tetten érhető, amikor nyilvánvaló hibákra kényszerítjük, mondjuk hiányos információk sorozatával.
Talán ez lehet az oka annak is, hogy másként vélekedünk magunkról, mint környezetünk. Bizonyára rengeteg kérdés felmerült benned, kedves olvasó a témával kapcsolatban, de egy dologra érdemes emlékezni. A „tolmács” és a hozzá hasonló modulok agyunkban az evolúció során alakultak ki, választódtak ki. Az a személy aki rendelkezett ezekkel, olyan döntéseket hoztak, amelyek segítségével túlélhettek és szaporodhattak.
Michael Gazzaniga ezután megkérdezte, hogy miért azt a két képet választotta. A páciens bal agyféltekéjének beszédközpontja így reagált: „Óh, ez igen egyszerű. A csirke láb a csirkéhez passzol,…” könnyedén megmagyarázta, amit tudott. Majd letekintett a bal kezére, ami a lapátra mutatott és ütemvesztés nélkül folytatta: „… és az embernek lapátra van szüksége, hogy kitakarítsa a csirke ólat.” A bal agyfélteke – miután észlelte a bal kéz választását – azonnal egy olyan kontextusba helyezte, ami értelmet ad a választásnak. A bal agyfélteke nem tudott a téli tájképről, de meg kellett magyaráznia, hogy miért a lapát lett kiválasztva. A csirkeólak bizony koszosak tudnak lenni és fel kell takarítani. Megvan az összefüggés!
Az érdekesség az volt a kísérlet során, hogy a bal agyfélteke nem azt mondta, hogy „Nem tudom.”, ami a „helyes válasz” lett volna. Kitalált egy post hoc magyarázatot, ami beleillett a szituációba. Összerakta az információ darabkákat és olyan választ adott, aminek van értelme.
Michael Gazzaniga ezt a bal agyféltekében lezajló folyamatot nevezte el tolmácsnak. A bal agyfélteke az, ami az emberi viselkedés káoszában megtalálja a rendet, ami mindent történetbe és kontextusba helyez. Gazzaniga rájött arra is, hogy a „tolmács” nem csak tárgyak, hanem események esetében is beindul.
Egy kísérletben egy 40 képből álló sorozatot mutattak a pácienseknek, amik egy történetet meséltek el egy férfiről, aki reggel felébred, felveszi a ruháit, megreggelizik és elmegy dolgozni. Ezek után, egy kis idő múlva megkérték a pácienseket, hogy prezentálják a történetet képekkel. Egy részük az eredetiek voltak, de bekerült a sorozatba néhány olyan kép is, amik könnyen beépíthetőek voltak az eredeti történetbe. Ezen kívül olyan „zavaró” képeket is beleraktak, amiknek semmi köze nem volt a sztorihoz, például ugyanaz a férfi golfozik, vagy állatkertbe megy. Egy átlagos – nem műtéten átesett – ember a régi és új képeket felhasználva, de a „zavaró” képeket kihagyva adta volna elő a történetet. A páciensek ugyanígy tettek. A bal agyfélteke megragadja a történet lényegét és mindent elfogad, ami beleillik.
A jobb agyfélteke azonban – mint a kísérletekből kiderült – nem így viselkedik, képtelen a hazugságra. A jobb agyfélteke „szó-szerint” értelmez és csak azokat a képeket azonosítja, amik eredetileg is benne voltak a történetben. És ezért van az, hogy a három éves gyereked zavarba ejtő módon rád szól, ha „díszíteni” kezdesz egy sztorit. A gyerekek bal agyféltekéjében élő „tolmács” még nem alakult ki teljesen, nem vette át a hatalmat, ezért teljesen meg van elégedve az eredeti történettel. Úgy is mondhatjuk, hogy még a jobb agyfélteke dominál. (És talán ezért „képtelenek” a gyerekek hazudni.)
Egyes epilepsziás betegek – akiken a gyógyszeres kezelés nem segít – agyműtéten esnek át, amelynek során az agyat gyakorlatilag ketté választják. Az eljárás során a két agyféltekét összekötő idegcsoportot – corpus callosum – szétválasztják. A műtét után a páciensek teljesen normálisnak tűnnek és úgy látszik, hogy mentális folyamataik mindenféle elváltozástól mentesek. Michael Gazzaniga azonban felfedezte, hogy a műtét után minden látó-, tapintó-, halló- és szaglószervi, valamin propioceptív információ, amiért az agy egyik féltekéje felelős, csak abban a féltekében megy végbe, anélkül, hogy bármiféle információ átjutna a másik féltekébe. A jobb agyfélteke csak a „világ bal oldaláról” és a bal agyfélteke csak a „világ jobb oldaláról” érkező információkat dolgozza fel.
A bal agyfélteke a beszédért, idegen nyelvek tanulásáért és az intelligens viselkedésért felelős, ami a műtéten átesett páciensek esetében nem kapcsolódik a jobb agyfélteke érzelmekért felelős részéhez. A látás viszonylatában ez azt jelenti, hogy amit a bal szem lát, az csak a jobb agyféltekében dolgozódik fel és amit a jobb szem lát, csak a bal agyféltekében dolgozódik fel. Amit mindkettő szem lát ugyanúgy feldolgozásra kerül mind a két agyféltekében.
Michael Gazzaniga évekig műtéten átesett páciensekkel dolgozott. Kíváncsi volt, hogy mit történik akkor, ha egy páciens jobb agyféltekéjének számára juttat el információt (olyan információt amit a bal agyfélteke nem észlelhet), majd ezek után megkéri, hogy csináljon valamit a bal kezével.
Michael Gazzaniga egy műtéten átesett páciens elé két képet rakott: Egy csirke lábat rakott a jobb oldali látómezejébe – így a bal agyfélteke csak azt érzékelte – valamint egy téli tájképet a bal oldali látómezejébe – amit csak a jobb agyfélteke érzékelt. A pácienst utána megkérte, hogy válasszon egy képet az előtte található kisebb képekből, amit mindkét szemével láthatott – így mindkét agyfélteke észlelte azokat. A bal kezével egy lapátot ábrázoló képet fogott meg, (ami leginkább passzolt a téli tájhoz) és egy kakast ábrázoló képet fogott meg a jobb kezével (ami leginkább passzolt a csirke lábhoz).
Múlt héten elkezdtünk foglalkozni a fejünkben élő „tolmáccsal” odáig jutottunk, hogy valamiért az agy elhiteti velünk, hogy cselekedeteink teljes mértékben tőlünk függnek, mi hozzuk a saját döntéseinket, holott ez nem mindig van így. Na de miért? Folytassuk tovább…
Ott hagytuk abba, hogy emberünk hátraugrott, mert látott egy kígyót. Legalábbis az agya elhitette vele, hogy azért ugrott hátra. Ez valójában egy hazugság, mert a tudatalatti folyamatok – amik ugrásra késztették – hamarabb végbementek, mint a tudatos folyamatok, aminek eredménye az volt, hogy felfogta emberünk, hogy egy kígyó van előtte.
Akkor miért hiszi azt, hogy ő tudatosan reagált a kígyó jelenlétére? A válasz abban rejlik, hogy az emberi agy mindig és mindenben ok-okozati összefüggést keres (és talál). Agyunk arra törekszik, hogy az információ morzsákból és részletekből értelmet adjunk tetteinknek. Az információ töredékek, amiket emberünk tudatos agya feldolgozott, a következők voltak: „Láttam egy kígyót.” és „Hátra ugrottam.” Az agya nem regisztrálta azt, hogy előbb ugrott, minthogy tudatosan észrevette volna a kígyót.
A valóság az, hogy amikor megpróbáljuk megmagyarázni tetteinket, azok mind post hoc magyarázatok, amelyek post hoc megfigyeléseken alapulnak és ezek a post hoc információk nem kapcsolódnak a tudatalatti folyamatokhoz. És ez még nem minden. Bal agyféltekénk ugyanis meghamisítja a történtek egy részét, hogy illeszkedjen az „értelmet adó mesébe”.
A „magyarázatok” azokon az információkon alapulnak, amik eljutnak az agy tudatos részébe. Az akciók és érzelmek, amik azelőtt történtek, hogy tudatosan érzékeltük volna az eseményt viszont soha nem jutnak el a tudatos funkciókhoz. Vagy csak nagyon ritkán és nagyon kis részük.
„De akkor miért érezzük magunkat egységesnek?” -teszi fel a kérdést könyvében Michael Gazzaniga, amit rögtön meg is válaszol: „Én úgy hiszem, hogy a választ a bal agyfélteke, illetve annak egy része – amit évek kutatása során fedeztünk fel – rejti.”
A tested tömegének csak 1-3 %-át teszi ki, mégis a belélegzett oxigén 20%-át felhasználja. Mi az? Az agyad. És íme még tíz dolog, amit nem tudtál az agyról.
